No, akkor csapjunk a lecsóba, vagy bárhová... A Kitérő rovatban szerepelnek azok az írások, elmélkedések, amelyek csak szőr mentén érintik a közösségi közlekedést. Itt jelennek meg azok a szövegeim is, amelyeket eredetileg máshová írtam. Mint ez a jegyzet is.

Egyik legkedvesebb gumicsontunk a parkolás: mindig van rajta valami rágnivaló. Vagy egymást szidjuk amiatt, hogy az a – ide ki-ki helyettesítse be kedvenc káromkodását – hogyan állt be, két parkolót foglalt el, nem szégyelli magát amiatt, hogy mozgássérülteknek vagy családoknak fenntartott helyen pöffeszkedik. Vagy éppen azon zokogunk, hogy drágul a tarifa, esetleg amiatt méltatlankodunk, hogy megint kevesebb lett a hely a belvárosban, s ezzel párhuzamosan egyre kijjebb tolják a fizetőzóna határát. Pedig utóbbi intézkedések, még a tarifaemelés is – helyénvaló.

Miután kibosszankodták magukat, vallják be csendben, hogy ma már, kis túlzással,  a szomszédos garázsboltba is autóval mennek, s valamiért azt gondolják, önöknek alanyi jogon jár a szabad parkolóhely a városnak azon pontján, a belvárosban pláne, ahova éppen ügyet intézni indultak. Sajnos ez nincs így.

Egy valamirevaló belvárosnak az adott település ékkövének kellene lennie, azt minél inkább óvni kellene. Ennek egyik leghatásosabb módszere, ha az autós közlekedést kitiltja az illetékes önkormányzat, és csak gyalog vagy tömegközlekedési eszközökkel közelíthető meg a – használjunk nagy szót – city.

Persze az illetékes önkormányzatnak arra is oda kell figyelnie, hogy biztosítsa a kulturált városszéli parkolási lehetőségeket, illetve parkolóházakat, mélygarázsokat alakítson ki, hogy uniós polgárhoz méltón hagyhassuk ott a járművünket. És itt egyből lehetne puffogni, hogy hát igen, még mindig nem épült meg a Honvéd téri parkolóház, tehát Szeged adós a kulturált körülményekkel. De most gyorsan tegyék a kezüket a szívükre: mikor parkoltak utoljára az Arany János utcai parkolóházban? Na ugye! Vagy a másik szép példa a Torontál tér: csak a majális, a sörfesztivál és a SZIN idején van tele, egyébként kong az ürességtől. Pedig csak egy folyó választja el a belvárostól, és a sportcsarnok is pár percnyi sétára van tőle.

Akár tetszik, akár nem, át kell állítani az agyunkat, s meg kell tanulnunk (nyugat-)európai módon parkolni: azaz a tágas külvárosi parkolóban hagyni a verdát, s vagy buszra, villamosra pattanni, vagy gyalogolni egy jót. Akkor talán eldobhatnánk végre ezt a gumicsontot...

* * *

Másodközlés. Megjelent a Délmagyarország 2010. február 2-i számában.

Az illusztrációt Karnok Csaba fotóriporter kollégám készítette.